Rengeteg pillanat van az ember életében, amikor rákényszerül a fejlődésre, és ez új utakat nyit meg felé.

Mint amikor futsz a megszokott útvonaladon és váratlan akadály állja utadat, és kénytelen vagy egy másik ösvény választani. Nem tudod merre visz, de rálépsz mert muszáj. Fura és idegen, mert egyáltalán nem ez a megszokott útvonal, de ahogy haladsz rajta tovább és tovább, elkap a felfedezés érzése, hogy talán nem is olyan rossz, hogy bárhova is vezet, megpróbálsz minden értékes dolgot összegyűjteni és hasznosítani, hogy magadba építhesd.

Ha tökéletesnek születnénk, sosem hibáznánk, sosem lenne mellékvágány, sosem térnénk le az útról egyszer sem, mi lennénk Isten tökéletes másai, és ez a Föld lenne a tökéletes paradicsom. De valamiért nem így történt, nem ezt kaptuk ajándékul.

Hogy mit kaptunk szerintem?

Annyi mindent, hogy fel sem tudnám itt sorolni.

Reményt

Szeretetet

Újjászületést

Megbocsájtást, ami nehéz, de nemes dolog.

Hálát, mely egy csodálatos érzés.

Ölelést, mely mindig jól jön.

Könnyeket, melyek után mindig kisüt a nap.

És akkor is kisüt, ha rettenetes vihar tombol, villámok cikáznak, épületek dőlnek össze, elmossa az ár a kerteket, és a pusztítás végtelenül elkeserítő.